Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


----vadászat----

. HALÁSZAT, VADÁSZAT, CSAPDAKÉSZÍTÉS

1. Magyarországi halak, és horgászatuk

Nálunk több, mint 70 halfajta található. Ezekből elég 15-20 félét ismerni, mert legtöbbször ennyivel találkozunk. A halakat két alapvető csoportba osztják a horgászok (nem tudományos felosztás). Ragadozókra, például csuka, fogas, süllő stb., és békés halakra, ponty, keszeg, stb.

A zsinór átmérője mm-ben

A zsinór teherbírása

Megjegyzés

0,15-0,2

2-2,5 kg

kis halak

0,2-0,3

3-5 kg

közepes halak

0,3-0,35

5,5-7,5 kg

nagyobb halak

0,35-0,5 és nagyobb

8,5-13,5 kg

legnagyobb halak

17. ábra. A fontosabb horgász damilok jellemzői

A damilokról tudni kell, hogy egy gyakorlott horgász például egy 2,5 kg szakítószilárdságú damillal lényegesen nehezebb, akár 4-5 kg-os halat is kifoghat. A kellő fárasztás után ugyanis a horgász szák, vagy szükségeszköz segítségével emeli ki a vízből a halat. A damilok készülnek átlátszó, vagy különböző, például fekete színben is. Ez utóbbi előnyösebb a túlélő felszerelésben, ugyanis csapdákhoz, éjszakai "riasztó dróthoz" jobban lehet alkalmazni, mert beleolvadnak a környezetbe.

A zsinór összekötésére célszerű speciális csomókat megtanulni, mert így csak minimálisan csökken a szakítószilárdság. A gyárilag készített horgokat rendszerint ellapított (lapka), vagy hurok véggel forgalmazzák. A ragadozó halakhoz gyártanak még dupla vagy hármas horgokat is. Ezek a száruknál összeerősített, nagyobb méretű horgok (csak túlélés esetén!) használhatók "gereblyézésre" is. A horgok számozása 1-től 16-ig terjed. Az 1-es a legnagyobb, és a szám növekedésével csökken a horog mérete. A leggyakoribb méret 6-10-ig (12-ig) terjed. A horgok felkötése rendszerint speciális csomóval történik, amit minden túlélőnek ismernie kell.

Gyári horog híján használható szükséghorgokat készíthetünk biztosítótűből, hajlított gombostűből, drótból, szegből stb. A horgászok a horogra gilisztát, pajorokat, kenyeret, kukoricaszemet, legyeket, bogarakat tesznek. A ragadozó halakhoz rendszerint kis hal, vagy halszelet kerül a horogra. A horgot lehet úszó segítségével a vízfelszín közelében tartani, de gyakran ólomnehezekkel "fenekezőre" állítják. Elsősorban erős szélben szoktak fenekezni, és az őszi téli hónapokban. A fenekezéshez használt ólom segítségével messzi be lehet dobni a horgot.

18. ábra. Horgászdamil toldása

Túlélő helyzetben az elhagyott autók kerekének külső részén gyakran találunk kis ólmot, amit a kerék centrírozására használtak. Ezek az ólmok horgászathoz és csúzlilövedéknek is megfelelnek, de szükség esetén például csavaranyával, vagy más vasdarabbal pótolhatjuk. A halakat célszerű beetetéssel a horog közelébe csalni, a vízbe szórt kenyér szaga például messziről odavonzza a halakat. A horogra rákapott halnak a zsinór erőteljes megrántásával kell "bevágni".

Egyszerű merítőszákot -a hálókészítésnél bemutatottak alapján- akár félórás munkával is készíthetünk. Ezzel nemcsak a hal kiemelését segíthetjük, hanem néhány perces átalakítással haltartóvá is tehetjük. A haltartóba a zsákmánytól függően akár 1-2 napig is élve tárolhatjuk a halat, amíg sor kerül a fogyasztására.

Túlélés során fontos táplálék lehet a hal. Halászatra, horgászásra elsősorban akkor van lehetőségünk, ha legalább néhány órát eltöltünk egy vízpart közelében. Ez lehet egy kisebb patak, sódergödör, akár félarasznyi halakkal is. A túléléskor alkalmazott halászati módszerek horgász szemmel nem "sportszerűek", de jóval eredményesebbek a megszokott horgászati módoknál. A bemutatott lehetőségek nagy része tiltott, így a törvénytisztelő állampolgár csak háborúban alkalmazhatja.

A túlélő katonának célszerű a halakról alapvető ismeretekkel rendelkezni, hogy bármilyen vízben (pl. patak, sóderbánya, halastó, folyó, stb.) képes legyen a legeredményesebb halászati módot megválasztani.

A halak nagy része a közhiedelemmel ellentétben télen-nyáron táplálkozik. A hideg vízben azonban jóval kevesebb táplálékot fogyasztanak halak, és ilyenkor természetesen ritkábban van kapás. A ponty, és a többi növényevő hal télen mélyebb gödrökben, a víz fenekén "elvermel". A halak étvágyát ezen kívül számos más tényező is befolyásolja. Így pl. a víz hőmérséklete, a víz oxigéntartalma, a levegő légnyomása, év- és napszak, stb. Néhány szakkönyv szerint még a nap és a hold egymáshoz viszonyított helyzete is, így újholdkor és holdtöltekor jó fogás várható.

19. ábra. Horgok felkötése

A halak szaporodása ikrákkal történik. A nőstény által lerakott ikrákat a hím spermája megtermékenyíti. Néhány halfaj, pl. ponty csoportosan ívik. Ilyenkor szinte forr a víz, és könnyű zsákmányt jelentenek a kis helyre összezsúfolódott, nemegyszer a vízből is kiemelkedő hátú halak. Néhány halfaj, mint pl. süllő, harcsa, pisztráng pedig párosával ívik.

A halak érzékszervei is fejlettek. Kevesen tudják, hogy többnyire igen fejlett szaglásuk van, és az ember szagát még órákkal a halászati eszköz kihelyezése után is megérzik. Ezért néhány halász kesztyűben dolgozik a varsák kihelyezésénél.

A halak látása legtöbbször csak néhány méterig éles, de a nagy szemükkel még a zavaros vízben is viszonylag jól látnak. A hal a parton levő embert elsősorban a mozgása alapján veszi észre, és ilyenkor azonnal a mélyebb vizekre úszik.

A halak hallása meglepően jó, bár nincs fülük. Ők a hangrezgéseket a bőrükön az oldalvonalukkal, és az úszóhólyagon keresztül érzékelik.

A halakat a vízben elfoglalt élőhelyük szerint is lehet osztályozni. A vízfelszín közelében, partközelben élő, és a folyómeder, vagy tó fenekén élő változatok vannak. Ez a kategorizálás azonban nagyon általános, mert íváskor többnyire minden hal sekély vizet keres. Változhat még az élőhely évszakonként is. A halak többsége ugyanis az erős napfényt nem kedveli. Ilyen időben a vízfelszíntől mélyebbre merül, vagy pl. egy benyúló fa, bokor árnyékába húzódik. Az amur és a busa azonban melegben feljön a vízfelszín közelébe, és árnyéka jól kivehető.

A horgászok többsége a sikeres halfogás alapvető feltételének tartja a teleszkópos, karbon vagy üvegszálas horgászbotot, orsót, és még számos gyári kiegészítőt. A túlélő ezeket helyettesítheti egy levágott ággal, cérnára kötött hajlított gombostűvel, stb. A hozzáértés, tapasztalat fontosabb a kiváló gyári felszerelésnél is.

Horgászzsinórnak lehet használni pl. "cipész" varrócérnát, kötözéshez használt rafiából vett szálakat, vékony spárgát, stb. Természetesen legcélszerűbb a damil. A nylon zsinór vastagságát, átmérőjét mm-ben adják meg. Általános szabály, hogy a kisebb halakra 0,20-as, a közepes halakra 0,30-as, és a nagy ragadozó halakra 0,50 körüli méretet célszerű használni, amint az a 17. számú ábrán látható.

A hálóval történő halászat az egyik legeredményesebb halfogási mód. Háborúban a vízpart közeli tanyákon gyakran találunk elhagyott hálót, varsát, vagy hasonló halászati eszközöket. A nagyobb, 6-10 ember által használt "kerítőháló" alkalmazása szakértelmet, összehangolt munkát feltételez, ezért a túlélés során eredeti formájában az nem használható. A talált hálóból viszont kisebb darabokat vágva sokoldalúan alkalmazhatjuk.

2. Háló készítés

HÁLÓ KÉSZÍTÉS HÁLÓTŰVEL. A csomók kialakítása megegyezik a hegymászásban használt ún. porosz kötéssel. A hálótű előnye, hogy lényegesen gyorsabban lehet vele kötni, mint csomózással, vagy más módon. A hálótű mellé szoktak még vonalzót is használni, hogy a hálószemek egyenlő nagyságúak legyenek. A hálótűvel a szakadt hálók rendbe hozása is sokkal gyorsabban történik. Elkészítéséhez egy rétegelt falemezre, vagy egy keményfa lemezre van szükségünk.

HÁLÓ KÉSZÍTÉS CSOMÓZÁSSAL. A legegyszerűbb hálókészítési mód, de nem a leggyorsabb. Nagy előnye viszont, hogy néhány perc alatt megtanulható. 1,5-3 mm vastag zsinór, spárga, kötél szükséges hozzá, de jól használható háló készült már vékony, műanyag burkolatú drótból is. A kertészetben használt műanyag rafia is alkalmas a hálóhoz. A csomózott hálóhoz vágjuk fel a kötelet 1,5 és 2 méter hosszú darabokra. A háló szélét vagy boton, vagy egy vastagabb kötélen célszerű elkezdeni.

20. ábra. Csomózással történő háló készítés

A levágott kötéldarabokat megfelezzük, és a közepénél rácsomózzuk a botra, vagy vastagabb kötélre. A botot, kötelet kb. szem magasságban célszerű vízszintesen elhelyezni, hogy kényelmesen tudjunk állva, vagy ülve dolgozni. A felerősítés egy rövidebb és egy hosszabb zsinór váltott alkalmazásával történjen. Így ugyanis egyszerűbb - a később elfogyó - kötélvég toldása, mert az nem egyszerre történik. A csomózás történhet a hálókészítés folyamán használt hurokcsomóval, de szorító nyolcassal is. Ez utóbbi előnye, hogy a hálót később a tartó rúdról, kötélről gyorsan levehetjük, és másikra átszerelhetjük. A háló mindkét szélén dupla szálat kössünk fel. Itt a szélén a nagyobb igénybevétel miatt a második szálnak szoktak erősebb kötelet használni. A hálószemeket pontosan egyforma nagyságúra köthetjük, ha ehhez egy vonalzót is készítünk. Néhányan gyorsabban is tudnak így haladni.

Úgy célszerű számolni, hogy 4 cm-es hálószemnél kb. 2,5-4 óra szükséges egy négyzetméter háló elkészítéséhez. Egymás mellett párhuzamosan is lehet dolgozni a csomózással. Így, ha többen vagyunk, akár 1 óra alatt jól használható halászeszközhöz jutunk.

SZÜKSÉGHÁLÓ. Mezőgazdaságilag megművelt területen számos olyan anyagot találhatunk, amiből hálót készíthetünk. A leggyakoribb a közismert "hagymás, burgonyás" háló, amelyekből összeköthetjük a szükséges méretű hálót is. Elhagyott házakból összeszedett szúnyogháló is használható, csak ezeket célszerű még a jobb vízáteresztés miatt több helyen kilyukasztani. Ezen kívül a csirke, nyúl ólak, de még a kerítések drótfonatai is alkalmasak lehetnek a halászatra.

3. Engedélyezett és tiltott halászati módok

EMELŐ HÁLÓ. Ez egy ismert halászati mód, amelynél a hálót egy csónakról vízszintesen leeresztik a folyómeder, tó aljára, és időnként felhúzzák. A háló rendszerint négyzet alakú kerete felhúzáskor magasabban van, mint a háló közepe, és így a halak nem tudnak kiúszni.

Csónak és bonyolult csigakerék nélkül is készíthetünk ilyet. Ehhez egy legalább 2x2, vagy 3x3 méter nagyságú háló kell, amelyet egy négyzet formájú keretre rákötözünk. A túlélő emelő hálót gémeskúthoz, kétkarú emelőhöz hasonlóan tudjuk működtetni. Karvastagságú ágakból egy háromszögű villaállványt készítünk, amelynek tetejét az illeszkedésnél kötéllel összekötjük. Erre kerül rá a "gémeskút" vízszintes karja, amelynek egyik végén a hálókeret van felerősítve. A "mérlegrúd" másik végére erősített kötél segít a háló kiemelésében.

21. ábra. Halcsapda a patakon

Az emelőháló használatára rendszerint éjjel kerül sor. Egy meredek vízpart tetején, vagy ahol mélyebb a víz, felállítják a három rudat, és tetejére a "gémet". Esetenként akár sekélyebb vízben is fel lehet állítani a három rudat. A három rudat a szétcsúszás ellen úgy két méter magasságban összekötik, és a talaj felőli végüket kihegyezik, hogy stabilabban álljanak.

BOTOS HÁLÓ. 2,5x1,5 (3,5x1,5) méter nagyságú háló. A két keskenyebb oldala egy-egy rúdra van felerősítve. A botos hálót két ember kezeli. A halászok kétoldalt a rudaknál függőlegesen fogják a hálót úgy, hogy annak alja a mederfenékhez közel van. Így gázolnak bele a legfeljebb mellig érő vízbe, majd a "part felé kanyarodva" jönnek ki. A halak a mélyvíz felé próbálnak menekülni, így bekerülnek az öblösödő hálóba. Fontos, hogy a vízben befelé a csökkent mozgási lehetőségnél is lassabban haladjunk, nehogy a halak idő előtt elriadjanak.

A botos háló még a halban szegényebb álló, és folyó vizeknél is eredményes. Nem alkalmas ez a módszer azonban mélyvizű bányatavaknál, vagy jeges, hideg vízben.

VARSA. Ősi halászati eszköz, amely lényegében egy hal csapda. A hal egy hengeres hálóba, vesszőfonatba beúszik, de ki már nem tud abból jutni. Hálóból néhány óra alatt köthetünk egy nagyobb méretű varsát is. Ehhez lehetőleg fűzfából néhány karikát összeerősítünk. Erre a vázra kell a hálót kötni, nagyobb hálóból, vagy kerítésfonatból palástot ráilleszteni. A csapda része mindig kúpos, mert ez akadályozza meg a hal kimenekülését.

A vesszőfonatból készült varsához a legalkalmasabbak a fűzfaágak. A kúpos rész közepén levő nyílásnál gyakran kihegyezik a vesszőket, hogy ezzel is megnehezítsék a hal kiúszását. A varsa készítésének leggyorsabb módja, ha az elkészített vázkarikákra feldrótozzuk az ágakat. A túlélő helyzetben az sem számít, hogy rozsdásodik-e a drót, mert néhány hétig így is kibírja. A spárgával való kötés már időigényesebb, de ez is használható módszer.

1,5-2 literes műanyag flakonból is készíthetünk ilyen halász szerszámot. Ehhez csupán a flakon nyakát kell levágni, és fordítva visszarakni az üvegbe. Szoktak csalit is berakni. Minden varsánál jelentősen megjavíthatjuk a hatásfokát, ha nem várunk tétlenül, hanem a halak útját irányítjuk. Erre a célra terelő vesszőfonatok, kerítésfonatok, hálók jól használhatók. A leggyakoribb itt is a kúpos elhelyezés, amelynél a csúcsban van a varsa. Egyébként néhány országban gyakran a víz tetejének csapdosásával, fröcsköléssel hajtják a halakat be a varsába, mint a vadászati hajtásnál.

TAPOGATÁS. Népi (orv) halászati módszer. Régebben nagy feneketlen fonott fűzfakosarat használtak hozzá. A halász a sekély, legfeljebb egy-másfél méteres vízben haladt, és a kezében tartott kosarat időnként lerakta maga elé a vízbe. Amikor a kosár alja leért, akkor a halász benyúlt, és "kitapogatta", hogy került-e hal a kosárba. Nagyobb (negyed-fél kg-os) halnál a kosár ütődéséből észre lehet venni, hogy megvan a zsákmány. A halász a halat kézzel megfogva kidobta a partra, vagy egy bottal fejbe vágta, és a tarsolyába tette. Fontos, hogy óvatosan, lassan járjunk a vízben, és figyeljünk az árnyékunkra is. Tehát a nap szemből süssön, nehogy a vízre vetődő árnyékunk riassza el a halat. Napjainkban néhányan műanyaghordóval is sikeresen alkalmazzák ezt a módszert.

GEREBLYÉZÉS. Napjainkban is használt orvhorgász módszer. Ehhez egy háromágú horogra, kampóra, és egy kötélre van szükség. Ahogy a gereblye a faleveleket, ez az eszköz hasonlóan gyűjti össze az útjába kerülő halakat. A damilon, spárgán vízbedobott nagyméretű horgot, még mielőtt az elmerülne, partra húzzák. A kampó (horog) a hal testébe akad, és így lehet kihúzni azt. A horogra, kampóra gyakran egy diónyi ólmot is rátesznek, hogy az a víz felszíne alatt haladjon.

SZIGONY. Már a honfoglaló őseink által is használt módszer. Kb. 1-1,5 méteres bot végére erősített szakállas végződésű dobóhegy, amellyel a vízfelszín közelében levő nagyobb halakat lehetett elejteni. A szigony elkészítése igen egyszerű, csupán egy egyenes botot tüskés, szakállas heggyel kell ellátni. A hazai tó és patak vizeink, csak sekély mélységig átlátszóak, mégis eredményes túlélő módszer lehet a szigonyos halfogás. Tavasszal ugyanis a nagyobb halak kijönnek a sekélyebb vízbe ikrát lerakni, vagy azt megtermékenyíteni. Ilyenkor gyakran a hátuk is kint van a víz felszínén. Többször látni nádasokban, hogy hajladozik a tetejük, mert a tövét "csócsálja" egy hal. Meleg nyári napokon az amur és a búsa feljön a vízfelszín közelébe, és testük jól kirajzolódik. A csuka gyakran egy fa, bokor árnyékába lebeg a vízfelszín közelében, zsákmányra várva.

Általános szabály, hogy mindig a hal alá kell célozni, mert a víz így töri a fényt. A szigonyon mindig legyen szakáll, mert különben a hal könnyen lecsúszhat róla.

ÍJ. A halászatra történő használata a szigonynál leírtak szerint történik. Itt szakállként egy keresztirányba befúrt szeg is megfelel, amelynek végei "U" alakban visszagörbülnek a faroktollak irányában. A halászatra használt vesszőket hosszabbra szokták készíteni, de a hagyományos vesszővel is könnyen lehet halat elejteni. Lehet, hogy egy nagyobb hal leúszik a nyílvesszővel a tó fenekére. Várjunk azonban türelmesen, mert még a könnyű fa vessző is néhány perc múlva a vízfelszínre kényszeríti az akár 5 kg-os, vagy nehezebb halakat is. A halászvesszők végére szoktak zsinórt is kötni, amely rendszerint rafia, és még az esetleg iszapba fúródott értékes, sok munkával elkészített nyílvessző helyét is jelzi. Az íjas halászat békében csak nem a Magyar Horgászok Országos Egyesülete által felügyelt vízfelületeken, pl. magán tulajdonú tavon, egyedi engedéllyel lehetséges.

HURKOLÁS. A vadászathoz hasonlóan ez is ősi halászati módszer. Műveléséhez azonban némi gyakorlat kell. Azon alapul, hogy a ragadozó és a "napozó" halak a vízfelszín közelében szinte mozdulatlanul lebegnek. A halászathoz szükség van egy 2,5- 3 m-es hajlékony botra, és egy 1-2 mm átmérőjű drótra. Ez lehetőleg réz legyen, de más is használható. A bot végére erősen kell rögzíteni a drótot, úgy, hogy kb. 20-25 cm átmérőjű hurkot kapjunk.

A halászatkor a napsütés irányát, árnyékolást figyelembe véve óvatosan haladunk a vízparton. Amikor pl. a csukát észrevesszük, akkor szinte cm-ről cm-re haladva a dróthurkot a hal teste mögött a vízbe mártjuk, és finoman behúzzuk a hal teste közepéig. Arra különösen figyeljünk, nehogy a drót mozgatása közben megérintsük a hal testét, mert akkor az elmenekül. Amikor a hal testének a közepéig sikerült a hurkot előrehozni, akkor egy határozott mozdulattal a bottal együtt kirántjuk a partra. A nem kellően gyors rántáskor előfordul, hogy a hal kicsúszik, vagy a partot éréskor szabadul ki. Tehát erre felkészülve a hal vízbe visszajutását meg kell akadályoznunk. A hurkolással akár pisztrángot is foghatunk.

ZSILIPEZÉS. Ősrégi halászati mód, de nevét csak a XIX-ik században kapta. Folyó és patakmederben lehet használni. Lényege, hogy egy sziget folyásirányában levő részénél lezárjuk a víz útját, és hagyjuk lefolyni azt. A mélyedésekben ottmaradt halakat akár már kézzel is összefogdoshatjuk.

A víz lezárására legtöbbször köveket használhatunk, de a helyszínen fellelhető bármilyen anyag megfelel erre. Esetleg egy-két fatuskóval, gerendával, vesszőfonattal, fóliával, vagy akár vízzel töltött hordókkal akadályozzuk a patak útját, így az csak a főmederben tud továbbfolyni. Amennyiben többen vagyunk, az orvhalász módszer hatásossága jelentősen javítható. A zsilipezéskor ugyanis a kis ágban levő halak egy része leúszik, és csak néhány marad a mélyedésekben. Tehát a zsilipezés kezdetén a sziget aljánál álló személynek egy erős ággal célszerű "ütnie a vizet", ilyenkor ugyanis a halak többsége még a vízszint csökkenésekor sem fog arra úszni. Törekedjünk arra, hogy felül gyorsan zárjuk le a víz útját, valamint zajkeltéssel, a kövek vízbedobásával zavarjuk vissza a halakat a szigetrész közepére.

Ennek a módszernek a hatásossága természetesen, mint minden más halászatnak, a halbőségtől függ, de rajtunk is sok múlhat. Amennyiben lehetőségünk van választani, akkor a lehető leghosszabb zátonyok, szigetek mellett kezdjünk zsilipezni, mert többnyire a vízmennyiséggel arányos a várható zsákmány.

A zsilipezésnek legdurvább módja, amikor egy halastóból, csatornából, a zsilip erőszakos megnyitásával részben, vagy teljesen leengedjük a vizet. A rendőrségi feljelentések szerint nálunk már békében is többször "gyakorolták" ezt a túlélő módszert.

MÉRGEZÉS. Népi hagyományok szerint szinte a honfoglalástól ismert ez a módszer. A kender áztatásakor a vízbe kerülő méreganyag elkábítja, megöli a halat. A "leírások szerint" a kender tilolásakor elkábult halak fogyaszthatók. Az valószínű, hogy az ilyen halnak a húsát fogyasztották, de arról már nincsen adat, hogy az okozott-e maradandó, vagy később jelentkező egészségkárosodást.

ROBBANTÁS. Szinte a világ összes országában tiltott, így természetesen nálunk is súlyosan büntetendő módszer. Mégis kell erről írni, mert háborúban bőséges táplálékot szerezhetünk vele. Folyó és állóvízben egyaránt alkalmazható módszer. A hatása azon alapul, hogy a túlnyomás által megölt halak feljönnek a vízfelszínre. Már egy 48 M kézigránát is, amely mindössze 120 gr. TNT-t tartalmaz, képes 20-25 m átmérőjű területen belül minden halat elpusztítani. A vízben kialakuló lökéshullám a halak úszóhólyagját felszakítja, és a halak néhány percen belül feljönnek a vízfelszínre. Amennyiben folyóban, csatornában robbantunk, akkor ügyelni kell arra, hogy a detonáció helyétől 300-600 méterre jönnek fel a halak, tehát ott kell majd azokat a partra kihalászni.

A robbantás hangja ugyan lényegesen kisebb, mintha pl. a talajon, szabadon felfektetett töltetet használnánk, de azért így is elég jelentős. A hanghatás mellett azonban egyéb áruló jelekkel is kell számolni. Már egy 0,2 kg-os TNT szelence felrobbantása is a kb. 3 m mély vízben közel 15 méter magas vízoszlopot lövell fel, ami igen messziről látható. Ezért csak éjjel célszerű ezt a módszert alkalmazni. A robbantás bármilyen rendszeresített robbanóanyaggal végrehajtható. A hagyományos időzített gyújtózsinór megbízhatóan ég a víz alatt. A legegyszerűbb, hogy egy szerelt töltetet állítunk össze a halászathoz, azonban két kisebb módosítással. Az egyik, hogy a gyutacsot és a gyújtózsinór végét célszerű a 75 gr-os TNT töltethez szigetelő szalaggal rögzíteni, hogy az ne csúszhasson szét. A másik változtatás pedig az, hogy hatvan cm-es gyújtózsinór helyett kb. 2 m-es darabot vágjunk. A tapasztalatok szerint így nagyobb eredményt érhetünk el. A vízbedobástól megriadt halak ugyanis néhány percen belül visszatérnek, és ezért szükséges a hosszabb égésidejű gyújtózsinór.

A robbantáshoz szükséges energiát robbanóanyag híján más anyagokkal is pótolhatjuk. Ezek jogilag robbanóanyagnak minősülnek, így használatuk békében erősen törvénysértő, büntetendő!

A szükségrobbantáshoz szükségünk van: 20 vagy 10 literes műanyag kannára, 2-3 dl benzinre, néhány méter kötélre, spárgára, kb. 20 méter páros elektromos vezetékre, egy akkumulátorra vagy elemre, és egy elemlámpa foglalatban levő izzóra. A vezeték helyi víztelenítésére, szigetelésére gyurmát, de akár rágógumit is használhatunk.

A műanyag, vagy fém kanna kupakjára készítünk mindössze a vezetékek átmérőjével megegyező lyukat, majd a két vezetéket áthúzzuk úgy, hogy azok leérjenek a kanna közepéig. Az elemlámpa izzót a foglalattal rászereljük a kannába belógó elektromos zsinór végére. Óvatosan letörjük a zseblámpa izzó üvegét, úgy, hogy annak spirálja ne sérüljön meg. Erre a legjobban bevált módszer az, hogy egy kombinált fogóval szorítjuk meg az üveget, és akkor csak a legritkább esetben sérül a wolfram izzóspirál. A kanna aljára erősen egy nagyobb követ kötünk, amely még üres állapotában is képes biztonsággal a víz alá levinni a "robbanótöltetet". A kannafedélen át bemenő elektromos vezetéket a fenti módszerek egyikével szigeteljük, majd lezárás előtt a 3 dl benzint beöntjük. A kővel kiegészített kannát nem a zsinórnál fogva, bedobjuk, majd 3-5 perc várakozás után az elemmel, akkumulátorral robbanthatjuk a kannát.

Nagyobb hatást érhetünk, ha benzin helyett pl. egy diónyi karbid darabot teszünk be. Ennél azonban célszerű egy gombostűnyi, vagy vékony szegnyi lyukat ejteni a kanna aljára, hogy az ott befolydogáló víz indítsa el a karbidgáz képződést.

Néhány országban szoktak nagyobb fém, vagy fahordót is használni ilyen célra.

4. Csapdák

A legősibb vadászeszköz, amelyet még ma is széles körben használnak a túlélő katonák. Legfőbb előnye a könnyű elkészíthetőségében van, és jól helyettesítheti a lőfegyvereket is. A hadseregekben sajátosság, hogy nemcsak vadak elejtését oktatják, hanem az ellenség mozgásának akadályozására, késleltetésére, sőt, megsemmisítésére alkalmas csapdák elkészítését is. A csapdák emberek ellen való alkalmazása tiltva volt, de a helyi háborúkban mégis sokoldalúan használták. Nemcsak a vietnámi háborúban, hanem még a tőlünk délre folyó polgárháborúban is gyakran találkoztak vele a katonák. Túlélő helyzetbe került katonák, - pl. fogolytáborból való szökésnél - elsősorban az üldözők megsemmisítésére, késleltetésére sikeresen alkalmaztak ilyen eszközöket. Az ellenség ellen készített csapdák esetében azonban mérlegelni kell a hadi jog előírásait is, valamint mindenkor kell számolni vétlen személyek, pl. helyi lakosok felbukkanásával is. A Genfi Egyezmény tiltja ugyan a meglepő csapdák alkalmazását, de mégis szinte minden jelentős hadseregben oktatják az elkészítésüket.

A csapdák a túlélés során előnyösen alkalmazhatók, mivel alkalmazásuk hangtalan, és nehezen felderíthető. A csapdázásnak minimális az anyagigénye, és így legtöbbször a terepen található "szükséganyagokból" elkészíthetők. A jól felkészült katonáknál igen eredményes módszer, amely alkalmas nemcsak a kisebb rágcsálók, hanem a több mázsás szarvas elejtésére is. A csapdák további előnye, hogy az elejtett állatok húsa lényegesen táplálóbb, több kalóriát tartalmaz, mint a gyűjtögetéssel szerzett növényi táplálékok. Az USA hadsereg túlélő programjaiban, valamint a legtöbb hadsereg kiképzési tematikájában szerepel a csapdakészítés. Természetesen a táplálékpótlásnak, az ellenség késletetésének ezt a módját, elsősorban az ellenség mélységében tevékenykedő felderítő katonáknak, pilótáknak kell legjobban ismerniük. A többi katonának pedig elegendő csak néhány fontosabb csapdatípust elsajátítania.

Csapdák felosztása:

Rendeltetés szerint:

  • apróvad elleni
  • nagyvad elleni
  • ellenség elleni.

Kioldó rendszer szerint:

  • önműködő (a vad rálépése, vagy pl. a csalétek érintése hozza működésbe)
  • kézi kioldású (a katona figyel, és a vad megjelenésekor működteti).

Csapda készítése

Mielőtt csapdát készítünk, el kell dönteni:

Mennyi időt töltünk az adott terepen?

Alapelv, hogy legalább egy éjszakára kint kell lennie a csapdáknak, mert a vadak többsége ilyenkor mozog. Nagyvadak esetében gyakran 2-3 nap is kell, míg eredményre számíthatunk. A "hajtással" kombinált csapdázás időigénye csak néhány óra. A csapdák készítése időigényes.

A környéken milyen vadak vannak?

Már a második világháborús tapasztalat is igazolta, hogy a frontvonal közeléből a nagyvadak elmenekülnek. Természetesen előfordulhat, hogy néhány vad mégis marad, de ezek száma minimális. A túlélés során mindig figyelmesen kell haladnunk, és nemcsak az ellenségre, hanem a vadakra utaló jeleket is figyelnünk kell. Alapvető, hogy lábnyomokról ismerjük fel a vadak fajtáját, de ismernünk kell az állatok életterére, mozgására vonatkozó jellegzetességeket is.

Hova tudjuk a csapdákat elhelyezni?

Vadcsapások és vadak ivó, pihenő helyei közelében. Ürgelyuk, fészek, odú kijáratához. A vadcsapásokon olyan helyekre állítsuk a csapdákat, ahol horhos, útbevágás leszűkíti az állat mozgási útvonalát. A nedves, havas talajon jobban láthatók a vadak nyomai.

Milyen eszközök, anyagok állnak rendelkezésünkre?

A csapdák többségéhez drót vagy kötél szükséges, amely többnyire a terepen is megtalálható. A távbeszélő készülék vezetéke is alkalmas kisebb vadak elejtésére szolgáló hurok készítésére, vagy akár kötözésre is. Nagyon megkönnyíti a csapdakészítést, ha van fejsze vagy balta, de szükség esetén a gyalogsági ásó is képes ezt némileg pótolni.

Mennyire veszélyezteti a csapdakészítés a rejtőzésünket?

Nem szabad elfelejteni egy pillanatra sem, hogy az ellenség mélységében vagyunk, és minden tevékenységet rejtve kell végrehajtani, továbbá bármikor számolhatunk az ellenség váratlan felbukkanásával.

ÁLCÁZÁS. A csapdák álcázása a sikeres vadejtés egyik fontos feltétele. A vad elsősorban a fészkelő, pihenő helyét és annak közvetlen környezetét alaposan ismeri. Minden apró változásra felfigyel, és ha azt gyanúsnak találja, még az odúját, fészkét is elkerüli. Egy vékony, és kellően szagtalanított dróthurok rendszerint nem kelti fel az állatok gyanúját.

A vadak döntő többsége messze jobb szaglással rendelkezik az embernél, így erre is külön gondot kell fordítani. Az ember szagát az állatok az elkészített csapdán is megérzik, és ezért kikerülik. A természettől eltérő szagok, pl. szappan, arcszesz, stb. nagyon riasztják a vadakat, így ezek használatát a csapdakészítés előtt mellőzni kell. Jelentősen csökkenti az ember áruló szagát, ha pl. néhány percig füstbe állunk. A csapdakészítéshez használt anyagokat, eszközöket is tűz feletti füstöléssel, hamuval történő bedörzsöléssel, állati ürülékkel való bekenéssel, valamint folyóvízben történő lemosással szagtalaníthatjuk.

Néhány csapda csak megfogja, de a legtöbb meg is öli a vadat. Nem kell mindig csapda, mert több állat kézzel is befogható, pl. sündisznó, kutya, macska.

VEREM CSAPDA. A verem csapda legegyszerűbb változata a gödörcsapda. Ezt rendszerint egy mély gödör, amelynek tetejét vékony gallyakkal, vagy más módon gondosan álcázzák. Gyakran a tetejére valamilyen csali eleséget helyeznek, vagy a vad vonulási útvonalát ágakkal a csapdára "terelik". A gödörcsapdát az állatok élve fogságba ejtésére alkalmazzák. Ehhez alapul szolgálhat természetes mélyedés, vízmosás, víznyelő, de akár egy régi kút is. Gyakoribb azonban a kiásott gödör. A gödörcsapda előnye, hogy a vad napokig életben van, és húsát később is lehet fogyasztani. Hátránya, hogy sokkal mélyebbre, erősebbre kell elkészíteni, mint a veremcsapdát, mert a vad órákon, napokon keresztül próbálkozik a kiszabadulással.

22. ábra. Veremcsapda

A nyársas verem az állatot rövid idő alatt megöli. A kiálló hegyes rudaknak legalább 1,5 mélyen kell lenniük, hogy a zuhanás után rögtön kellő erővel nyársalják fel az állatot.

Az elkészítése a hely gondos kiválasztásával kezdődik, mivel elkészítése meglehetősen munkaigényes. Nagy figyelmet kell fordítani a nyomok értékelésének, hogy a csapdát valóban egy járt ösvényen helyezzük el. A csapda elkészítésének idejét úgy kell megválasztani, hogy az véletlenül se essen egybe a vad mozgási idejével. Amennyiben a kiépítés ideje alatt "meglep" a vad, akkor lehet, hogy akár egy hétig is elkerüli a korábbi útvonalát.

Nagyvadak leggyakoribb mozgási idejével legtöbbször a kora reggeli, és a késő esti időpontokban számíthatunk. Ez természetesen csak egy általános szabály, amelyektől jelentős eltérés is előfordulhat fajonként, és néha egyedenként is.

A kiásott földet rendszerint a helyszín közelében szétszórjuk, leálcázzuk. Amennyiben erre nincs lehetőség akkor sátorlap, vegyivédelmi köpeny, vagy pl. a terepen talált fólia darab segítségével elszállítjuk az első rejtésre alkalmas helyre. Mivel ez sok idő és erő ráfordításával jár, ezért csak ritkán alkalmazzuk ezt a megoldást. Amennyiben ketten, vagy többen vagyunk, akkor az erő kímélése érdekében célszerű az ásásban 15-20 percenként egymást váltani. A nem ásó katonák addig "pihenésképpen" a gödör lefedéséhez szükséges ágak, vagy a karók elkészítésével foglalkozzanak. A készítés során ne használjunk korhadt fát, mert akár egy korhadt ág is tönkreteheti az egész munkánkat. A területen talált ágak szilárdságát ugyanis külső szemlélődéssel gyakran nem lehet meghatározni.

A kiásott gödör aljára kb. 20 cm-ként leverünk egy hegyes karót, hogy mélyedéseket készítsünk. Az ennél sűrűbben elhelyezett karók csökkentik az ölő hatást, így inkább ritkábbak legyenek a "nyársak". A beütött karókat kihúzva, azok másik végét is meghegyezzük, és így nyomjuk vissza a földbe. Fontos, hogy a beszúrt karók még oldalirányú terhelés esetén se tudjanak kimozdulni. Ezért a karók tövénél a földet egy rúddal ledöngöljük. Amennyiben laza, homokos, esetleg mocsaras talaj van, akkor a karók mellé célszerű köveket is döngölve stabilizálni helyzetüket.

Az elkészült veremcsapda tetejét olyan erősre kell méretezni, hogy valóban a kiszemelt vadat ejtse el. Egy vaddisznóra készült csapda tetőnek ki kell bírnia a rajta áthaladó kisebb vadakat is.

A csapda könnyen ellenőrizhető, mert pl. a tető beszakadása már messziről is észrevehető.

A tapasztalat azt mutatja, hogy még a jól elkészített veremcsapda sem végez azonnal a vaddal. Ezért mindig rejtve, és óvatosan, a szélirány figyelembevételével kell megközelíteni a vermet. Mindig legyen nálunk (esetleg hangtompítós) fegyver a még élő, sérült vad megölésére. Amennyiben a lőfegyver használata a felfedésünkkel járhatna, akkor például egy hosszú botra erősített szuronnyal a gödör széléről is megölhetjük a vaddisznót. Mielőtt leereszkednénk a gödörbe az elejtett vadért, gondosan ellenőrizzük annak pusztulását. Több vadász megsérült már a döglöttnek hitt vaddisznó támadásától. A gerinctüskét, csigolyákat ért sérülés lebénítja a vadat, de ebből nem ritkán gyors éledés, és támadás várható.

MEDVE CSAPDA. (meglepő) Ez a módszer a nálunk előforduló nagyvadak elejtésére csak korlátozottan, más csapdákkal együtt alkalmazva használható. A medvecsapda ugyanis nem ejt halálos sérülést. Tehát elsősorban az üldöző ellenség késleltetésére szokták alkalmazni. Itt is igaz az a régi katonai bölcsesség, amely szerint egy sérült katona több problémát jelent, mint egy halott. A vietnámi tapasztalatok szerint ilyenkor az üldöző csapatból a sérülten kívül két másik katona is kivált, a sebesült szállítók. A másik fontos tényező, hogy az üldözés gyakran abbamarad, vagy lelassul. Az ellenség mozgása egy-egy ilyen eset után sokkal körültekintőbb, óvatosabb lesz, ami jelentősen megnöveli a fogolytáborból szökött katona menekülési esélyeit.

A medve csapda elkészítése egyszerű, de néhány eszközt feltételez. Deszkát viszonylag könnyű háborúban találni, de szeget már nehezebb. A deszkának bármilyen fa, pl. bútorlap, forgácslap, megfelel. Szeghez a katona szerszám híján legkönnyebben régi kerítéslécek, bútorok elégetésével juthat. A szegeket csak össze kell gyűjteni a hamuból. A szeg jól helyettesíthető szögesdróttal is. A deszkákat szögesdróttal körbetekerve is nagyon hatásos csapdát készíthetünk.

A csapda helyét úgy válasszuk meg, hogy az ellenség minden valószínűség szerint belelépjen. Talajúton haladva a katona a nagyobb tócsákat természetesen kikerüli. Az így leszűkült úton, már nagy biztonsággal alkalmazhatjuk a medve csapdát. Az úton keresztbe kidöntött fa átlépésénél is pontosan várható a lépés helye.

A medve csapda kiásása gyalogsági ásóval a talajtól függően mindössze 10-15 perc. A tetejének leálcázását mindig a pillanatnyi helyszínnek megfelelően kell végrehajtani. A hagyományos ágakkal, falevelekkel történő leálcázás mellett akár egy kifeszített ponyva, fólia, rongy is használható.

A csapda nagy előnye még, hogy akár víz alá is készíthető. Tehát tócsába, keréknyomba elhelyezett csapda álcázása is sokkal egyszerűbb, mivel a sáros víz eltakarja a nyomokat.

INGA CSAPDA. (meglepő) Ezt a több évezredes vadász csapdát a vietnámi háborúban is eredményesen alkalmazták. Működési elve, hogy egy nagy tömeget vízszintes helyzetbe felemelnek, majd inga módjára elengednek. Az ingának egy a nagyobb hatás érdekében hegyes karókkal, horgokkal, vasrudakkal ellátott kosarat használunk. A kosarat műanyag, vagy bádog kanna, stb., de akár egy vödör is helyettesítheti. A vödör oldalát a tüskéknek megfelelően szuronnyal, ácskapoccsal vagy más egyéb módon kilyukasztjuk. A tüskék közti részeket kavicsokkal, kövekkel gondosan ki kell tölteni, mert ez adja a csapdának a kellő tömeget. A tüskék anyagát célszerű keményfából megválasztani.

Az ingacsapda helyének kijelölésére olyan terület alkalmas, amelynél a vad, ellenség nem tud időben kitérni. Ilyenek a patakmeder, vízmosás, útbevágás, stb.

A buzogány kötelét olyan hosszúra állítsuk, hogy kb. 5-10 cm-rel érjen a talaj fölé a legalsó tüskéje. Így még az esetleg gyorsan lehasaló ellenség sincsen biztonságban. A csapda készítésekor az útvonal két oldalára sűrűn hegyezett karókat szoktak elhelyezni. Ez még az ingától félreugró katonák ellen is hatásos.

23. ábra. Inga csapda

Ez a csapda a verem csapdához hasonlóan roncsolt, nem vágott sérüléseket okoz, amik nehezen, lassan gyógyulnak. Természetesen a pszichikai hatás is jelentős, amely alkalmas az ellenség megfélemlítésére is.

GERENDA CSAPDA. (ejtő) Elsősorban nagyvadak ellen használják, de szükség szerint ellenség ellen is nagyon hatásos. Működésekor egy nagy tömegű farönk, kihegyezett gerenda esik rá a csapda alatt haladó vadra. Előnye, hogy nagy tömegéből adódóan, szinte "odaszegezi" a vadat az ösvényre, és persze azonnal megöli. Elsősorban erdőben alkalmazható.

A csapda egyszerű szerkezetű, és kevésbé anyagigényes. A gerendacsapda hátránya, hogy két-három fő kell a gerenda felhúzásához, valamint balesetveszélyessége miatt nagy körültekintést igényel az alkalmazása. A tapasztalat szerint a kiépítés során a leeső gerenda könnyen irányt változtathat az ágakon, így a gerenda hosszánál nagyobb sugarú körben is veszélyt jelenthet.

Gerendát, fa oszlopot, pallót szinte mindenhol találhatunk. Ezeket a nagyobb hatás kedvéért ki kell hegyezni, vagy a tömegük növelésére többet össze kell belőlük erősíteni. Az egyes gerenda a gyakorlati tapasztalatok szerint nem mindig megbízható, mert előfordulhat, hogy gyakran a futó állat mögött esik le. A tapasztalatok szerint az erős szél is lengésbe hozza a felfüggesztett gerendát, és ez is pontatlanságot, hibát eredményezhet.

24. Gerenda csapda

Célszerű, hogy az adott ösvényen, csapáson mindkét irányba haladó vadat eltalálja a leeső gerenda, független attól, hogy a vad éppen bóklászik, vagy szalad.

Ennek a követelménynek a hármas gerendacsoport felel meg legjobban. Az egymáshoz erősített gerendákból kiálló nyársak már nemcsak egy ponton, hanem 50-80 cm átmérőjű körön belül hatnak. Így a kioldás, és a gerenda földet érése között eltelt tized másodpercek sem okoznak hibázást. A gerendák összeerősítésére drótot, erős kötelet célszerű használni, de szükség esetén indából is sodorhatunk ehhez kötelet. A gerendát tartó drót vagy kötél helyett azonban indák nem alkalmazhatók, mert ezek teherbírása a gerendák biztonságos megtartásához már nem elég.

A kioldó szerkezet a nagy tömegű eső szerkezet miatt gyakran nem elég érzékeny. Ezért a hagyományos két bevágott fa illeszkedésével működő oldó szerkezet helyett nemegyszer más megoldásokat is használnak.